A Szegedi Waldorf Iskola egyik alapítója vagyok. Osztálytanítóként 8 évig végigkísértem egy osztályt. Mindeközben nem csak a gyerekek, hanem én is rengeteg változáson mentem keresztül, sokat tanultam a gyerekektől, szülőktől, kollégáktól, magamtól-magamról. 

• a gyerekeket felruházni azokkal a képességekkel, amelyekkel kibonthatják küldetésüket, készségekkel, amelyekkel átadhatják ezt a világnak;

• a természettudományok tanítása az általános iskolában.

Ahogyan Charles Dickens írja a Két város meséjének első fejezetében (A kor): "Derűs napok jártak, de viharosak is. Ez a Bölcsesség kora volt, de a Balgaságé is. A Hit korszaka volt ez, de a Hitetlenségé is. Világosság napjai voltak ezek, de a Sötétségé is. A Remény tavasza virult és Kétségbeesés fergetege is dühöngött. Mindent reméltünk és semmit sem reméltünk. A Mennyekbe mentünk egyenest, az ellenkező irányt is követtük – szóval, a kor annyiban hasonlított a mostanihoz, hogy leglármásabb szavú ismerői Jó és Gonosz tekintetében csakis felsőfokban nyilatkoznak róla." "Minden előttünk volt, és semmi sem várt ránk."

Most is ez van: ellentétek, egymásra utaltság. Kérdés: hogyan lehet ezt a nevelésben, oktatásban, tanításban, a szociális életben kiaknázni?

Szakmai önéletrajz:

1989-ben végeztem Szegeden a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola fizika-technika szakán.

Két évig Kisteleken, a II. Rákóczi Ferenc Ált. és Zeneiskolában tanítottam, majd 12 évig Szegeden, a Napos úti Általános Iskolában. Ebben az időszakban már intenzíven élt bennem a „más" iránti vágy, ezért hasonló gondolkodású emberekkel létrehoztuk a Waldorf Baráti Kört. Kétévnyi munka után megalapítottuk a Szegedi Waldorf Társas Kör Egyesületet és életre hívtuk a Waldorf irányba tevékenykedő óvodánkat. 2000-ben sikerült az iskolát is elindítani: megkezdte életét a Szabad Waldorf Általános Iskola.

Közben Solymáron elvégeztem a posztgraduális Waldorf osztálytanító-képzést.

2006-ban ért az a csodálatos lehetőség, hogy elindulhattam a 8 éves közös úton egy osztálynyi gyermekkel. Most szeptembertől ismét erre vállalkozom, melyhez gondolataim: valami újra vállalkozni mindig kockázatos feladat. Most – 8 évnyi osztálytanítói tapasztalattal a hátam mögött – ismét újra vállalkozom: „kincsvadászatra". Őrzünk egy kincset, amelyet szeretnénk felhozni a mélyből, tisztára csiszolni, és megmutatni a világnak. Nap nap után ezt a kincset keressük. Magunkban és egymásban. Figyelemmel, tapintattal, türelemmel, egymás útját tiszteletben tartó elfogadással. A kincset felhozni a mélyből a felnőtt ember feladata. De a munkához szükséges eszközöket gyermekkorunk idején gyűjtjük össze. Erre vállalkozom: felkészíteni a gyermekeket a „kincsvadászatra" a következő szerszámokkal: képességekkel, amelyekkel kibonthatják küldetésüket, és készségekkel, amelyekkel átadhatják ezt a világnak.

2009-ben a gödöllői Nyári Akadémián foglalkozásokat tartottam formarajz, számtan és ritmikus rész témakörben.

A szegedi Waldorf Hetek keretein belül már több éve tartok előadásokat osztálytanítóságról, a természettudományos tantárgyak élményszerű tanításáról az általános iskolában (benne a művészetekkel való összefüggésről).

Mentorként több kollégának igyekszem segíteni munkáját. Részt veszek a Waldorf Ház által életre hívott Tanácsadók Fórumának munkájában.

Mottóm: 

ha megtalál egy feladat vagy probléma, akkor nem kifogást kell keresni, hanem megoldást.

Faragó Antal Gáborné

decemberig volt csoportunk tanítója

Általános iskolába egy picike iskolába jártam, ahol két nevelőotthon gyermekei is tanultak. A tanáraink humánusak, gyerekközpontúak voltak és figyelembe vették az egyéni haladás tempóját. Imádtam suliba járni, mert szinte nem külön osztályok voltak mindenki egy nagy családhoz tartozott. Ekkor határoztam el, hogy én is szeretnék a tanári asztal másik oldalán állni egyszer. 

Aztán jött a középiskola, ami Szeged egyik legnagyobb iskolája volt és egy világ omlott össze bennem. Már nem én voltam a fontos, mint egyéniség, hanem egy szám voltam csak, egy név mögé bújtatva. A lázadásom úgy kiteljesedett, hogy a kitűnő tanuló kislányból, az osztály legrosszabb tanulója lettem már az első félévben. Gimi végén dacból férjhez mentem /ami megjegyzem életem legjobb döntése volt/ és látni sem akartam iskolát-tanárt soha többé. 11 évig otthon babáztam 3 gyermekemmel, majd amikor iskola választásra került a sor, olyat kerestem, mint az én volt iskolám. Találtam is egy hasonlót, de nem volt az igazi, így feléledt bennem, hogy én tanár leszek, ha törik, ha szakad. 30 évesen felvételiztem és nappalin elvégeztem a biológia-tecnika szakot.

Erre az időre tehető, hogy a gyermekeimnek megtaláltam a Waldorf iskolát, ahol nagyon jól érezték magukat, így felvételiztem Szegedre tanárnak és közben a solymári Waldorf Tanárképzőre is, melyet elvégeztem osztálytanító szakon.

Szegeden 3 évet napközis tanárként és középiskolai biológia tanárként ténykedtem, majd megkaptam egy eléggé hányatott sorsú 4. osztály osztálytanítóságát (melybe a saját lányom is járt). Életem során ebben az 5 évben tanultam a legtöbbet „életből”. A ritmikus körök rendező ereje, az év végi drámák összekovácsoló tüze, a kirándulások egységgé formáló szelleme és az a lelki béke a zűrös kamasz viták után, ahol már úgy érzed, hogy feladod, de mindig van egy olyan „beszólás”, mely egycsapásra megoldja a gondot, olyan építő és formáló jelleggel bír egy közösségben, hogy enélkül már félkarú óriásnak érezném magam.

Mottóm: 

az élet hosszú útjának rövidebb szakaszainak végén mindig egy új felismerés vár, mely abban segít téged, hogy jobb emberré válj. Igyekszem mindig tanulni és fejlődni. 2017-ben elballagott az osztályom és most új fejezet kezdődik életemben, melyet nagy izgalommal várok.